A Szerbiai Református Keresztyén Egyház
ESEMÉNYEKA reformáció 500. évfordulója alkalmából meghirdetett emlékév a reményeim és az elvárásaim szerint rengeteg új ismerettel fog szolgálni nemcsak az egyháztörténetünket, de az elmúlt fél évezred magyar történelmét illetően is. Javunkra válik, amennyiben így lesz. Nekem viszont az ünnepen azonnal a mi délvidéki református egyházközösségünk évszázados hányatott sorsa jutott az eszembe, és az a hatalmas küzdelem, amit Ágoston Sándor szép emlékű püspök úr a közösség megmaradásáért vívott.
Ágoston Sándor igazán nagy elődök – Sztárai Mihály, Szegedi Kis István és Laskai Csókás Péter – által felügyelt vidéken, a Drávaszögben, Kórógyon kezdte meg lelkészi ténykedését, valamikor a távoli 1904-es esztendő őszén. Idős korában, 1959-ben papírra vetett Evangéliumi egzisztencia bizonytalan világban című önéletrajzában maga is lelkesen gondolt vissza az ifjú éveire: „A kórógyi nép ahhoz a 15 faluhoz tartozik – olvasható a csodálatos életrajzában –, amely 1000 éve ugyanazon a helyen lakik. Ebből a 15 faluból 10 van Baranyában, a Dráva bal parti torkolatánál, és 5 van a Dráva torkolatától délre. Ezen a vidéken valamikor óriási mocsárterület volt. El voltak zárva a világtól, s így tudtak megmaradni a török háborúk idejében. A reformációt 1530–1540 táján fogadták el. Még ma is az akkori bibliafordítás 400 éves nyelvén beszélnek, mind a 150 zsoltárt énekelik. Mind a 15 eklézsia kicsi, valamennyi 200–1000 lelket számlál, de a világért le nem mondanának arról, hogy mindegyiknek külön lelkipásztora legyen, pedig egymáshoz közel vannak. Ezelőtt 50 évvel, még minden külső segély nélkül nemcsak lelkészi állást, hanem ezenkívül külön felekezeti iskolát is tartottak fenn.” A régi felekezeti iskolák az első világháború után szűntek meg, a szerb hatóság államosította őket.
Kórógyon az ifjú lelkészre a falu gondviselőjének a szerepe várt, s mivel a legközelebbi orvos 24 kilométerre volt, a hajdan medikusi ábrándokat tápláló ifjúnak ebbe a mesterségbe is bele kellett tanulnia. Emlékei szerint ötféle gyógyszer állt a rendelkezésére – Aspirin, Chinin, Opium tinctura, keserűsó és Hoffmann-cseppek –, és ezzel kellett gyógyítani a falu apraját, nagyját. S ha operálni kellett, hát a zsebkésével a chirurgusi feladatot is ellátta. És mielőtt ügyvédként nekilátott volna a különböző beadványok megfogalmazásához, meggyógyította az éppen beteg lovakat, s a felfújódott teheneken is segített. „Mikor nem voltam otthon, azt mondták: üres a falu. Mikor otthon voltam, azt mondták: tele van a falu.” A falu azonban sokszor volt üres, hiszen a lelkészük távoli települések szórvány-magyarjainak a lelki gondozását is ellátta.
Amikor 1943-ban közzétette Csete Istvánnal közösen összeállított Istentiszteleti rend a szórványokban című, külsőleg szerény, de jelentőségében annál nagyobb művét, a könyvecskéhez írt E könyvecske keletkezésének története és használatának módja című bevezetőjében a püspök elmondta: harminc évvel korábban – tehát az 1910-es években, kórógyi lelkészsége idején – a Julián Egyesület megbízásából több ízben is meglátogatta a boszniai magyar telepeket, köztük Vucsijákot is. A falu lakosai 1902-ben jöttek a területre, és a korábbi ígéret ellenére nem szántóföldet kaptak, hanem csak amolyan ősrengetegnyi erdőt. Ilyen területen kellett valahogy megteremteni az élet lehetőségét – erdőt kellett irtani ahhoz, hogy művelhető területhez jussanak. „Mikor én köztük jártam – írta visszaemlékezve a történtekre a bácsfeketehegyi püspök –, akkor már félig-meddig szántó-vetők voltak. Már cséplőgép is volt a faluban. Sem azelőtt, sem azóta, soha senki meg nem látogatta őket, pedig 100 magyar család élt ott egy rakáson a boszniai nagy hegyek között.” Ezek között a magukra hagyott magyarok között kellett megtapasztalnia, hogy mérhetetlen elhagyatottságukban, még a lelki gondozásukat sem végzi senki, Banjalukáról egy trappista barát járt ki hozzájuk évente egyszer misézni – ez volt a legtöbb, amiben részük lehetett. Ennek ellenére a magyar telepesek maguk építettek sárból-fából egy kis kápolnát. „Harangjuk sem volt. Egy fáról lógott le egy vasúti síndarab, azzal kongattak vasárnap a templomba. Mert azért minden vasárnap összegyülekeztek. Mind római katolikusok voltak. […] Én is közéjük ültem. Fogalmuk sem volt arról, hogy református pap vagyok. Nem is mondtam meg nekik, nem akartam őket ezzel megzavarni.” A szertartást egy székely atyafi vezette, egy másik öreg bácskai pedig felolvasott a Bibliából. Ezután együtt énekeltek. „Akkor tanultam meg a Boldog asszony anyánkat” – jegyezte meg kellő derűvel Bácsfeketehegy református püspöke. Kétségtelenül kiváló iskola volt a későbbi megpróbáltatások elviseléséhez. Ahogyan Balog Zoltán hangsúlyozta: a reformáció valódi lényege nem az, amit az ember tesz, hanem amit az Isten tesz az emberrel.
Mák Ferenc
forrás: Magyar Szó
Főhajtás az ősök emléke előtt Pacséron az idetelepedés 230. évfordulóján H.E.
Pünkösdi ünnepi, hálaadó istentisztelet keretében emlékeztek meg vasárnap Pacséron az idetelepedés 230. évfordulójáról.
A bácskai letelepedés bizonyítékaként az első pacséri anyakönyvi bejegyzés dátuma adja az évenkénti májusi tisztelgő megemlékezés apropóját. A református templomban és a templomkertben található kopjafánál megtartott bensőséges ünnepséget a helybelieken kívül számos vendég is megtisztelte jelenlétével, a többi között egy népes küldöttség a kibocsátó településről, Kisújszállásról, valamint Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség és Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke is.
Az istentisztelet keretében Csányi Erzsébet pacséri lelkésznő köszöntötte a vendégeket, majd Butyka Béláné Klára Kisújszállásról érkező lelkipásztor a valódi, formáló erőre, a szentlélek erejére és a közösség teremtő és megtartó erejére fókuszálva, az első pünkösd ünnepét megidézve, az Apostolok Cselekedetei 2. részének válogatott verseiből merítette az igehirdetést.
Az istentisztelet keretében három keresztelőre is sor került, és dr. Csete Szemesi István nyugalmazott református püspök és a két lelkésznő úrvacsorát osztott a népes gyülekezetnek, köztük az egy héttel ezelőtt konfirmált fiataloknak, akik most először vettek úrvacsorát.
Kisújszállás olyan önkormányzat, amely értékrangsorában kiemelt helyen tartja számon a két település valóságos testvér voltát. Kecze István polgármester köszöntőbeszédében megidézte azt a meghatározó pillanatot, amikor 1786-ban egy hűvös tavaszi napon mintegy 1000 ember indult útnak a jobb élet reményében a Morgó csárda elől, de a letelepedés, a falualapítás nehéz pillanatait, valamint a jelen kihívásait is. Hajnal Jenő, az MNT elnöke a szülőföldjéhez és ősei örökségéhez hű közösség ünnepének nevezve a megemlékezést, kiemelte, hogy a „mindenteremtés” a legfontosabb, amit az ősi örökségből tovább kell örökíteni.
Szombathy Zoltán, a pacséri helyi közösség tanácsának elnöke arról szólt, hogy az elmúlt 230 év történelmi viharai ellenére az új közösség megmaradt, s bár akkor is a gazdasági krízis volt az oka az új otthon keresésének, a mostani elvándorlás sokkal nagyobb veszélyt rejteget, hiszen a napjainkban elvándorló, a nagyvilágban érvényesülni kívánó fiatalok mögött nincs egy támogató közösség.
Az itthon maradás feltételeit megteremteni igyekvő politikusként az ünneplőkhöz származását büszkén vállaló pacsériként szólt Fremond Árpád parlamenti képviselő is. A testvérgyülekezetek ajándékai és köszöntői után Alács Varró Emese másodikos diáklány szavalata és a helybeli kultúregyesület alkalmi összeállítása zárta a templomi megemlékezést, majd az istentiszteletet követően harangzúgás mellett megkoszorúzták a templom kertjében álló kopjafát, amelyen szent idézet hirdeti: „Olyan leszel, mint a folyó mellé ültetett fa.”
forrás: MagyarSzó
Százötven éves fennállását ünnepelte a Szabadkai Református Keresztyén Egyház
Az 1800-as években mindössze nyolc református volt Szabadkán, ma mintegy 500-an tagjai az egyházközségnek. Az első istentiszteletet 1863. augusztus 16-án tartották az akkori szálloda termeiben, 1896-ban pedig imaház épület. A jelenlegi templomot 1970-ben építették.
A tegnapi ünnepségen az istentiszteletet dr. Szabó István, a Duna Melléki Református Egyházkerület püspöke celebrálta.
Kiemelte, ő is délvidéki származású, s emlékeiben él, hogy ha valakit köszöntöttek, akkor mindig azt a zsoltárt olvasták fel neki, ahány éves volt. Ezért a püspök ezúttal a 150. zsoltárt idézte: Dicsérjétek az urat!
– Olyan a zsoltárok könyve, mint a boldog élet. Az élet summája is ez kellene, hogy legyen: Dicsérjétek az urat. Amikor azonban az emberek az öklüket emelik a másik felé, abba a kézbe nem lehet hangszert tenni. Imádkozzunk a békéért – mondta többek között dr. Szabó István.
Az ünnepségen fellépett Basity Gréta Reményik Sándor versével, valamint közreműködött az egyház kórusa is.
Az egyház ünnepén részt vett Maglai Jenő, Szabadka polgármestere, Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Halász Béla református püspök, Orosz Attila református esperes, Dolinszky Gábor, az Evangélikus Egyházközség püspökhelyettese.
Halász Béla köszöntő beszédében elmondta: 150 év elég sok idő, az egyház és a nép számára is. Hitet, reményt, kitartást kívánt az egyházközségnek, s hogy Szabadka megmaradjon a Református Egyház városának.
Orosz Attila köszöntő beszédében arra tért ki, az Úr színe előtt zajlik az életünk, s ő jobban szeret bennünket, mint mi egymást.
Dolinszky Gábor elmondta, kétszáz évvel ezelőtt, a református és evangélikus hívők együtt kezdték meg a közösség építését. – Fogjuk meg szorosan egymás kezét, s egymást erősítve, támogatva haladjunk előre. Bátorítsuk egymást, ezt kívánom mindannyiunknak – tette hozzá a püspökhelyettes.
Surányiné Réti Katalin, az egyház előző lelkésznője elfoglaltságai miatt nem tudott jelen lenni az ünnepségen, ezért gondolatait levélben tolmácsolták.
Hajnal Jenő, az MNT elnöke kiemelte, az egyház olyan közösséget tud kovácsolni, amely a hitet, reményt, kitartást meg tudja adni az embernek a mindennapokban.
Maglai Jenő, Szabadka polgármestere elmondta a Református Egyház fontos pillére a magyar közösségnek, ezért kitartást és erőt kíván a további munkában is a közösségnek.
Bányai Béla László szabadkai református lelkész az ünnepséget követően kiemelte, az első pillanattól kezdve nem érzi magát idegennek Szabadkán, hiszen egy évvel ezelőtt érkezett Szabadkára. Az elmúlt egy év kapcsán elmondta, a gyülekezet tagsága is növekszik, ami nagy öröm a számára.
forrás: Magyar Szó
XVII. alkalommal szervezte meg 2015. augusztus 2-án (vasárnap) a Tordai Aracs Hagyományápoló Társaság a pusztatemplom emléknapi ünnepségét.. Vajdaság szinte minden magyarlakta településéről érkeztek vendégek, sőt a határontúlról is szép számban vettek részt az ünnepségen. A megemlékezés szentmisével kezdődött, amelyet Ft. Mellár József törökbecsei plébános vezetett, majd ezt követően Nt. Dolinszky Gábor evangélikus püspökhelyettes és Nt. Orosz Attila bácskai esperes mondott rövid alkalmi igei köszöntőt. Ezután Dobai János Torda polgármestere mondott ünnepi beszédet, majd pedig Vajda János az Aracs Hagyományápoló Társaság elnöke köszöntötte a jelenlevőket. Végül alkalmi művelődési műsorral zárult a rendezvény.
A mellékelt fotókat Kalina Rajović készítette
a Nyugateurópai Magyar Református Lelkigondozó Szolgálat NyEMRLSz a Sion Hegye Református Konferencia-központban 2015. július 16. – 19-ig Tahitótfaluban, tartott rendes évi hittudományi tanácskozásáról Magyar református szórványstratégia
’Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javokra van’ Róm 8, 28a Mi, a Nyugat-Európai Magyar Református Lelkigondozói Szolgálat tagjai, hálát adunk Istennek, hogy szórványhelyzetünkben is megőrizte hitünket, s úgy lehettünk az európai közösség tagjai, hogy közben nem veszítettük el református és magyar önazonosságunkat. Elődeink megtartó hite hozta létre a Szórványban Élő Magyar Reformátusok Egyházát – mai nevén a NyEMRLSz-t. Isten gondviselő és megtartó szeretetének megtapasztalásából ered hívatásunk is, amely arra irányul, hogy szórványhelyzetünkben is megőrizzük Isten eleve elrendelt akarata szerint a közös múltunkból fakadó közösségi hitünket, s hogy eszközök lehessünk sorstársaink hitének erősítésében és megőrzésében.
Mostani tanácskozásunkon újra megerősítettük azt a meggyőződésünket, hogy Isten erre a szolgálatra hívott el bennünket a jövő távlatában is. Ezért a Kárpát-medencei magyar tömbreformátussággal közösen és a hit egységében továbbra is arra törekszünk, hogy a megmaradás, a hitben való megállás eszközei lehessünk Isten kezében.
Meggyőződésünk, hogy közös emlékezetünk, közös magyarságunk, közös hitünk megtartása a mai migrációs folyamatokban nem az elkülönülést, az európai közösségtől való elfordulást szolgálja, hanem éppen ezáltal teszünk hitet az európai értékközösség mellett, melyet az Európánkba irányuló népvándorlás feszít.
Mi, a Nyugat-Európai Magyar Református Lelkigondozói Szolgálat tagjai, hitet teszünk a keresztyén Európa mellett. Meggyőződésünk, hogy napjaink történései közepette csak úgy válaszolhatunk az emberi jogok, az egyenlőség, az igazságosság, a világnézeti, vallási és kulturális sokféleség, a felebaráti szeretet kihívásaira, ha egyúttal újra megfogalmazzuk, megerősítjük és kimondjuk az Európai Unió alapítóival (Schuman-Adenauer) egyező hitünket a keresztyén Európában. Európa kulturális önazonosságának megőrzését a sokféleség értékei mellett is napjaink egyik legnagyobb kihívásának tartjuk.
Meggyőződésünk, hogy a keresztyén hit megmaradása az európai jövő egyik legfontosabb kérdése. E közösségi hit kimondásához és megerősítéséhez magyar reformátusként és elkötelezett európaiként szeretnénk magunk lehetőségeihez mérten a jövőben is hozzájárulni.
A kiadvány hiteléül
Dr Békássy N Albert
albert@newlights.info
Március 26-án a Marko Rovčaninnak Kishegyes község polgármesterének a meghívására a magas rangú küldöttség látogatott hozzánk. Az Igazságügyi minisztérium Egyházakkal és hitközösségekkel együttműködő igazgatóságának elöljárói Dr Mileta Radojević igazgató és munkatársa Dr Tomislav Branković voltak a vendégeink. A vendégeket a polgármester, Mohácsi Zoltán alpolgármester, Hallgató Imre a Képviselő testület elnöke és Dabović Danilo az önkormányzat osztályvezetője fogadták.
A hivatalos megbeszélés után a vendégek vendéglátóikkal együtt Bácsfeketehegyre mentek, ahol a történelmi egyházaink képviselőivel Halász Béla püspökkel, Orosz Attila esperessel, Dolinszki Gábor evangélikus püspökhelyettesel, Brasnyó Ferenc rk plébánossal, valamint Alekszej Blanuša pravoszláv lelkipásztorral találkoztak, majd együtt megtekintették a bácsfeketehegyi, a szeghegyi, valamint a kishegyesi történelmi egyházak templomépületeit. A három település öt ilyen épülettel gazdagítja békés sokszínűségünket, amit a vendégek is nagy figyelemmel és megelégedéssel vettek tudomásul. A vendégek komolyan érdeklődtek egyházaink helyi nehézségeiről és szükségleteiről egyben kifejezték készségüket és segítségüket a megoldások megtalálására.
Hallgató Imre
főgondnok
Advent negyedik vasárnapján délután tartották Bácsfeketehegyen a hagyományos karácsonyi gyermekistentiszteletet. Hosszú évek óta a bácsfeketehegyi gyülekezetben ez a legnépesebb ünnepi istentiszteleti alkalom. Az idén sem volt ez másként, hiszen Orosz Attila helybeli lelkipásztor alkalmi
igei köszöntője után közel százhúsz gyermek szavalatát hallgatták meg a szülők, nagyszülők és az érdeklődő gyülekezeti tagok. A versmondás közben a jól ismert karácsonyi énekek is elhangzottak.
Az énekek begyakorlása az idén Kaszás Éva zenetanárnő, a gyülekezet kántorának vezetésével történt. Az ünnepi alkalom után a gyermekek átvehették a karácsonyi csomagot és a hagyományos fonott kalácsot.
A NyEMRLSz Jézus Krisztus szolgálatában, a nyugat-európai nagy magyar szórvány hivatalos keretszervezete immár 70 éve gazdagítja a magyar reformátusság intézményrendszerét. Évenkénti tanácskozásain fontos hittudományi kérdésekkel foglalkozik. Idei házigazdája Felsőőr/Oberwart immár egy évtizedes hagyománnyal rendelkezik. A Magyar Szellemi Haza - a második világháború óta az egész világra kiterjedt magyarság életmezeje - a jelen migrációs folyamataival folyamatosan növekszik. Ez óriási missziói kihívást jelent már csak azért is, mert a határtalanná vált Európában munkaterületének terepfelmérése mellett áttekinti munkája egészét a földrajzi-társadalmi egységet alkotó Kárpát-Medencével együtt.
Idei tanácskozása a magyar-magyar párbeszéd vetületében oly légkörben folyt, melynek szellemét szelektiv
magyar elvándorlási láz jellemezte - EU munkavállalási előjellel. Kárpátmedencei szakmailag főként jól
képzett nemzettársaink nyugati exodusa a magyarság látszólagos szellemi lefölözését jelenti. Ám a mai
migránsok között - többször mint a körülöttünk levő ’nyugati’ kultúrvilágban - jelen van a ’hívő mag’.
Ezekre, gyülekezeteink aktív részére épül az a lelki ház, melyre - pozitív elemet képviselő református
önazonosságát megtartó és felekezeti nyitottságú magyar keresztyénségre - a nyugat-európai sínylődő
egyházképben oly szükség van. Jó három tucatnyi nyugati és kárpátmedenceni résztvevő önmagával
szembesülve négy előadás keretében tárta fel múltját: Karvánsky Mónika bécsi ref. lelk. Történelmi
kutatómunka a XX. század ausztriai magyar ref. egyházi szolgálatokról; Molnár János, a Debreceni
Hittudományi Egyetem egyháztörténeti tanszékének docense és a Teológiai Szakkönyvtár igazgatója, a
’Szigorúan ellenőrzött evangélium’-ról; v. Kovács Jenő, szombathelyi Julianus díjas mérnök: Az 1848/
49. Erdélyi magyarírtásról; és Orosz Attila, délvidéki esperes, bácsfeketehegyi ref. lelkp.: Evangéliumi
existentia bizonytalan világban - Ágoston Sándor, néhai délvidéki püspökről - a hiteles emberről.
Bagdy Emőke, a budapesti Károly Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi kar Pszichológiai
Tanszékének emerita professzor asszonya két főelőadás keretében fölmérte a lelkigondozói jelen sajátos
emberi gondjainak vetületét és egyénileg is foglalkozott az arra előzetes ígényt bejelentőkkel. Éles György
prágai ref. lelk. pedig a nyugateurópai fogyasztói társadalom neveltetési mintájából kiindulva szólt ’az
egyház megújulásának szinteréről’. A tanácskozás utolsó estjét Sárközi Erika bécsi egyházzenész művészi
orgonahangversenye és énektanítása, majd testvéri hangulatú gyülekezeti agapé tette fennköltté.
A NyEMRLSz az európai vártán őrködve folytatja elkötelezett történelmi küldetését az egyetemes
keresztyén jövő reménységével és a magyar-magyar párbeszéd szellemében. Az úrvacsorás kétnyelvű
záróalkalmon erre kérték Isten áldását a résztvevők, a magyarországi egyházi és világi hivatalosak
támogatását ill. a világszerte élő magyar reformátusság imádságos lelki melléállását!
A kiadvány hiteléül:
Dr Békássy N Albert, világi elnök albert@newlights.info
Április 3-a, csütörtök, 10 óra. Egy régen várt pillanat. A helybéli hívek és egész Egyházunk több éves óhajának, vágyának a beteljesülése. Ekkor kezdődött el, Isten akaratából, a menesztett lelkipásztor Botos Elemér, ő szerinte, Elemír karhatalmi kilakoltatása az újvidéki paplakból. Őszinte sajnálatunkra, nem tudjuk miért de, ez alkalommal elmaradt az újvidéki magyar TV jelenléte, azé aki a többi médiaházzal ellentétben, az esti híradóiban biztosított érdemtelen szereplési lehetőséget az említettnek olyan eseményről amely a képernyőre nem való.
A minden szolgálattól és tisztségtől megfosztott pap ez alkalommal is hű maradt önmagához - az értelmetlen, a valóságot nélkülöző eddig is meddő, csökönyös, haszontalan magyarázkodásaihoz. Ezt megelőzően, az egy hónappal ezelőtti kilakoltatás el lett halasztva, Botos értelmezése szerint, a lakcím és az irodai státus pontatlan megjelölése miatt. Jókora melléfogás. A kilakoltatás, akkor egyedül és kizárólag lélektani okból, figyelmeztetés gyanánt lett elnapolva. Azért, hogy tudatosítsa az érdekeltel, legközelebb már semilyen apelláta nem lesz figyelembe véve.
Botos, a sorok között nem tanult meg olvasni és képtelen felfogni azt, hogy jogerős bírósági ítélet felett senki sem áll. Még ő sem. Ő sem, hiába veri a díszlépést, hiába léptette elő magát " püspöknek " és hiába minden magyarázkodás, irka-firkálás magának az állam elnökének is. Hiába.
Értelmes , józan felfogású ember a dolgokat eddig fajulni nem hagyja. Mi több a családját sem hozza, hozná ilyen és ebbe a helyzetbe. Régen, nagyon régen, évekkel ezelőtt, még a levetkeztetés pillanatában kellett volna eltávoznia, megértenie Egyháza egyértelmű üzenetét azt, hogy további munkájára nem tart igényt, gyanús üzelmeit, lelkészhez nem illő viselkedését pedig nem tűri el. E helyett két, három szolgalelkű, szintén leváltott néhai presbiterrel (egyikünk találó kifejezése - presbitangal) kiló számra gyártotta a különféle papírokat előbb a kiszakadt,majd a független,végül meg valamilyen új egyházról amelynek előbb espresének, utánna meg püspökének nevezte ki magát. Erre mifelénk ezt úgy mondják, hogy dajkamese gyerekeknek. A bejegyzésre tett számtalan kérelme a minisztérium szemétkosarában végezte. A kilakoltatást megelőző vasárnapon a 16 megjelentnek azt üzente a szószékről, hogy sikertelenül fog végződni mint az előző.
Leláncolta a templomkert és a paplak közötti vaskaput és az épület minden ajtaját bezárta. A hivatalos felszólításra nem volt hajlandó kinyitni azokat. A végrehajtó utasítására a lánc le lett vágva, az irodába vezető bejárati ajtó zára meg feltörve. Belátva, hogy ennek fele sem tréfa a többieket önszántából nyitotta ki, hogy a bírósági szervek szükséges munkájukat elvégezzék. Megtörtént az összeírás, a tételes leltárba vétel. A zárak minden ajtón ki lettek cserélve. Fél tizenegy táján félre verette a harangokat, így jelezvén a reá törő " veszedelmet ", utalva az elmúlt török időkre. Persze, ez sem sokat segített. Személyes dolgai dobozokba, zacskókba majd halomra lettek rakva az udvaron. Az újvidéki reformátusok közül két gyászreformátus segítkezett szaporán, zöme a szektás ismerősei és támogatói voltak.
Ez alkalommal Egyházunk részéről Halász Béla püspök, Orosz Attila esperes, Harangozó László lelkipásztor, Hallgató Imre főgondnok,Csete József Zsinati tanács tag beli urak valamint Nagy Margit az Apáczai diákotthon vezetője jelenlétükkel biztosították, a szép számban megjelent újvidékieket, az Országos Egyház töretlen támogatásáról.
A másnapi folytatásból nem lett semmi, mert az újvidékiek kérelmezték az elszállításra előkészített könyvek átnézését és az esetleges egyháziak onnani kivételezését. Ezt Botos nem volt hajlandó megtenni, mi több az egyházi anyakönyveket is magához akarta venni mivel, állítása szerint, a bírónő jóvá hagyta az iroda kulcsainak neki való átadását. Ez az állítás rövid időn belül le lett ellenőrizve az ügyet vezető bírónőnél és ismételten megint az tűnt ki, hogy Botos csak akkor nem hazudik amikor nem nyitja ki a száját. Majd, minek utána nem kapta el a kulcsokat azzal érvelt, hogy " ő az egyházi vagyon megbízottja és egyedüli felelőse ". Jut eszembe, a kecske és a káposzta története. Na, meg az, hogy az ilyen "lelkiismeretes " vagyonkezelés miatt ítélte el Botost időközben az újvidéki Alapfokú bíróság, igaz még nem jogerős ítélettel, egy év börtönbüntetésre két éves felfüggesztéssel. A paplakot a végrehajtó lezárta, a kulcsokat bírósági letétbe helyezte ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy annak további határozatáig senki oda be nem mehet és semmit onnan ki nem vihet.
Ide tartozik még egy részlet, ami valójában nem csak a kilakoltatást, hanem az előző időszakot is megmagyarázza, érthetővé teszi mindenki számára azt, miért is kapaszkodik Botos foggal, körömmel, eszközökben, módszerekben nem válogatva az újvidéki ingatlanhoz. A csütörtökön elkezdett kilakoltatást a bíróság valahol 4 óra után szakította meg azzal, hogy másnap folytatta. Ezt megelőzően a templomot bérelő szekta tagjai hihetetlen, bámulatos gyorsasággal leszerelték a templomban felaggatott reflektorokat és különféle ízzókat, kihordták és elszállították a bőr ülő alkalmatosságokat kanapét, foteleket, sankot (igen, nem tévedés , sankot) és a többi miegyebeket amik a zenés, vidám hephajok megtartásához kellettek. A templomban tartották az elhíresült zenés istentiszteleteiket. Természetesen, a templomra kiaggatott szektás cégérüket is azon nyomban leszedték. Most, ha lepusztultan is, de szívet melengető a látvány, templomunk ismét eredeti, lenyűgőző állapotában. Egyháztagunk kérdésére az egyik szektás elmondta, hogy a " megváltozott körülményekre " való tekintettel " illetéktelennek ", értsd alatta Botost, a havi 3.000.-EUR bérletet tovább nem hajlandók fizetni. Hamarosan fel is szedték a sátorfájukat és addig nagyon agresszív magatartásukat felhagyva, szinte nyomtalanul el is tüntek.
Habár, ebben a hónapban már elmarad a bérlet kifizetése Egyházunk ezt nem igen fogja savalni, de hisszük, hogy az "újvidéki püspök " annál inkább. Folytatás minden képpen követekezik. Nem is olyan sokára, mégpedig a szemét és a gaz végső kisepréséig és eltakarításáig az újvidéki egyházközségből .
-ma-
A kölcsönös megbocsátás szándéka, a békés, zavartalan együttélés jövőképe határozta meg Csúrogon a magyar–szerb közös megemlékezést – Befejezte kétnapos szerbiai látogatását Magyarország elnöke.
Fotó: Ótos András
Szerbia és Magyarország kapcsolatában sorsfordító, történelmi jelentőségű pillanat következett be: hét évtizednyi várakozás után a második világháborúban ellentétes oldalon álló felek végre szembe tudtak nézni egymással, bocsánatot tudtak kérni azokért a bűntettekért, melyeket nemzettársaik követtek el ártatlan emberekkel szemben, s tovább tudtak lépni a jövőbe nézve a jelenleginél is szorosabb, barátibb kapcsolatok reményében – ezek a gondolatok, megállapítások olvashatók ki arról a csúrogi közös főhajtásról, melyen Áder János magyar és Tomislav Nikolić szerb államfő rótta le kegyeletét a világháború alatt és az azt követő megtorlások során elesett áldozatoknak szentelt műemlékeknél. Mindketten történelmi jelentőségű, erős szimbólumrendszerrel rendelkező napnak, eseménynek nevezték a szerdait.
A köztársasági, tartományi és helyi tisztségviselők, egyházi méltóságok, magyarországi politikusok jelenlétében megtartott csúrogi megemlékezés az „1944-45-ben ártatlanul halt magyar áldozatok emlékére” emelt, újonnan elkészült emlékparknál kezdődött, ahol a két államfő egyszerre rótta le kegyeletét, megkoszorúzva az emlékművet, miután msgr. dr. Pénzes János szabadkai megyés püspök tartott gyászszertartást a kivégzettek lelki üdvéért. Az ezer-kétezer személyt számláló tömeg együtt énekelte a szertartás kezdetén a Ments meg engem, Uram éneket, s együtt imádkozott és könyörgött a szertartáson az elesett áldozatokért és hozzátartozóik békességéért. A két államfő útja ezt követően a razzia áldozatainak emlékét őrző Topalov-raktárhoz vezetett, ahol az Irinej Bulović pravoszláv bácskai püspök vezette gyászszertartást követően szintén mindketten koszorút helyeztek el. Beszédeiket a Csúrog központjában lévő Úr mennybemenetele templom előtti téren tartották meg.
TANULNI KELL A MÚLTBÓL
Tomislav Nikolić szerb elnök a két nép történelmi múltjának közös pontjaira emlékeztetett, azokra az eseményekre, időszakokra, amikor magyarok és a szerbek sorsa összefonódott, s az egymás melletti létet a közös erővel folytatott küzdelmek, eredmények is jellemezték.
– Amennyire tőletek függ, minden emberrel békében legyetek – áll közös szentírásunk rómaiakhoz intézett levelében. E tanulság igen tömören fogalmazza meg évszázadok bölcsességét, melyet mérhetetlen nagy számú ártatlan áldozat neve támaszt alá az emberi faj története során. Ebből, és csaknem ezer éves közös történelmünkből okulva mondhatjuk el, hogy a magyarok és a szerbek felelősséggel tartoznak egymásnak azért, hogy jelenüket és jövőjüket a békés együttélés, a megértés és a keresztényi szeretet legnemesebb hagyományai szerint építsék ki. A két szomszédos nép és állam múltja számos kihívást, háborúk viharát élte át földrajzilag stratégiai fontosságú helyzete révén, a civilizációs útvonalak sajátos kereszteződésén. Legtöbbször egymás segítői voltak ezen kihívások során, voltak azonban olyan helyzetek is, amikor szembekerültek egymással, s ezek mind nagy számú áldozatot követeltek. Államaikat erősítve, a középkortól a modern korig haladva, számos társadalmi tevékenységben – kultúrában, oktatásban, művészetben – értek el a magyarok és a szerbek együttesen kimagasló eredményeket – fogalmazott Nikolić, visszatekintve a két nép közötti első kapcsolatokra a XIII. században, majd az oszmán–török erők ellen folytatott közös harcokra és a későbbi művészeti-művelődési-oktatási szálakra a váltakozó történelmi időszakokban.
A két nép történelmi kapcsolatainak tragikus eseményei – mint mondta – a két világháború idejéhez köthetők, melyek alatt ártatlan civileket végeztek ki, településeket és kulturális örökségek egész sorát rombolták le.
– A háborús eseményeket történelmi figyelmeztetésként kell értelmeznünk, mely még ma is a békés együttélésre, egymás megértésére int bennünket. Nemzetiségi és vallási hovatartozásra, nemre, életkorra való tekintet nélkül minden áldozat megérdemli, hogy emlékezzünk rá, s hogy megóvjuk a feledéstől. A civilizációs öntudat jele minden egyes virág, melyet az elhunytak vesztőhelyénél hagyunk, minden egyes kézfogás, mely a megbékélést szolgálja. Ne feledjük: ahogyan minden áldozatnak, úgy minden bűnösnek is vezetékneve és neve van. A térség történelmének objektív szemléletéről tanúskodik az, ha felelősségérzettel tekintünk a múlt történéseire, s arra, hogy a jövőben lehetővé tegyük a békés együttélést. A múltat megváltoztatni nem lehet, de tanulni, okulni lehet belőle. Az okok és következmények felismerése, az egyéni felelősségek megállapítása e nemzedék feladata – húzta alá.
Nikolić hozzátette: – Szerbia elkötelezett aziránt, hogy jelenét és jövőjét a szabadságra, egyenjogúságra, az emberi jogok védelmére és a jószomszédi kapcsolatok kialakítására építse. A Magyarország és Szerbia közötti, kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatokat a régió stabilitása szempontjából is lényegesnek nevezte, s a történelmi megbékélés kapcsán reményét fejezte ki, hogy ezek a kapcsolatok még intenzívebbé válhatnak, s új fejezetet nyithatnak a két állam történelmi együttműködésében.
TESTVÉRKÉNT TEKINTÜNK EGYMÁSRA
Áder János beszédében a mögöttünk hagyott időszakra emlékezett:
– Akik a múltnak emléket állítanak, azok a jövőre gondolnak. Akik a bűnt bűnnek nevezik, azok az erkölcsös életet szolgálják. Akik kimondják az igazságot, azokat a gondviselés is a kegyelmébe fogadja. Ahol most állunk, emberek haltak meg. Haláluk embertelen tettek, indulatok helyrehozhatatlan, visszavonhatatlan következménye volt. Hét évtizede vér folyt Csúrog utcáin, meggyalázott nők vére, idős és fiatal férfiak vére, gyermekek és csecsemők vére. Magyar és szerb emberek haltak meg. Ártatlan szerbek 1942-ben, és ártatlan magyarok 1944-1945 telén. Ártatlan magyaroké, mert voltak, akik úgy vélték, az ő nemzetük ártatlan áldozataiért egy másik nemzet ártatlan áldozatainak vérét kell kiontani. Ami 44-45 telén itt és a környező magyar településeken történt, az egy tömeges bosszúhadjárat része volt, véres bosszú azért, amit más magyar emberek követtek el ártatlan szerb emberek ellen, néhány évvel korábban. Ez a bosszú bűnben fogant, erkölcstelen volt, mint ahogyan bűnben fogant és erkölcstelen volt minden egyes ártatlan szerb élet kioltása is. A világ erkölcsi rendje borul fel, ha nem értjük meg, hogy csak a bűnösök megbüntetése lehet erkölcsös cselekedet. Önmagunk és az utánunk következő nemzedék ellen vétenénk akkor, ha nem értenénk meg, hogy az ártatlanok elpusztításánál nem létezik bűnösebb tett.
Áder meggyőződésének adott hangot, hogy hét évtizeddel ezelőtt nemcsak az ártatlanul kivégzettek halálsikolyai értek fel az égig, hanem a világ erkölcsi rendje is kisiklott.
– Hetven évet kellett várnunk ahhoz, hogy egymás szemébe nézve kimondhassuk: a bűnnek nincs származása, nemzeti hovatartozása. Nincsenek bűnös népek, csak bűnös tettek, indulatok, emberek. Az áldozatok esetében sem az a legfontosabb, hogy szerbek voltak-e vagy magyarok, hanem az, hogy egytől egyig ártatlanok voltak. Ha isten most ránk néz, azt látja, hogy az ártatlan szerb és magyar áldozatok lelkei mind velünk vannak. Lélekben öleljük magunkhoz őket, hiszen mindannyian a mi testvéreink voltak. Mondjuk el nekik: semmilyen közösséget nem vállalunk a bűnnel. Mondjuk el nekik, hogy ha visszaforgathatnánk az idő kerekét, semmilyen teret nem adnánk az őket elpusztító erőknek. Mondjuk el nekik, hogy mi, ma élők, testvéreinkként gyászoljuk őket, mert mi, szerbek és magyarok, testvérként tekintünk egymásra. A mai napon egymás felé fordulunk, egymás szemébe nézünk és kimondjuk: nem mindegy, hogy mit hagyunk örökségül, milyen emléket ápolunk. A kudarcok és sérelmek indulatoktól súlyos örökségét nem örökíthetjük tovább, csakis a kölcsönös tiszteletét és az igazságét – hangsúlyozta a magyar államfő.
A két államfő közös főhajtása, mint mondta, azt üzeni minden magyarnak és szerbnek, hogy a ma élőknek van erejük szembenézni a múlttal, az igazsággal.
– Ami a mai napon itt, Csúrogon történik, nem pusztán közös múltunk egyik hetven éve lezáratlan, fájdalmas fejezetének nemzeteinkhez és országainkhoz méltó elrendezését jelenti. A mai napon nemcsak fejet hajtunk az egymás áldozatainak emelt emlékművek előtt, és lélekben nemcsak sok ezer áldozatnak adunk végtisztességet. A mai nap ennél is sokkal fontosabb. Ma a világ huszadik században kibillent erkölcsi rendjéből helyreállítunk valamit, ami mindannyiunk számára fontos érték – húzta alá Áder János, s hozzátette, hogy e dátumot aranybetűkkel jegyzik majd a két ország kapcsolatait taglaló történelemkönyvek.
„Reméljük, lezárul egy fejezet”
– Egy katartikus élményekkel teli nap végén vagyunk. Amikor erre a napra készültünk, tudtuk, hogy felejthetetlen lesz, de hogy ilyen megrázó pillanatokkal teli élménysor lesz, azt gondolom, hogy senki közülünk nem tudta. Ez a mai nap azért is fontos, mert plusz sújt ad a vajdasági magyar közösségnek. Ma azért gyűltünk össze, hogy emlékezzünk azokra, akik azért fizettek az életükkel, mert a magyar közösség tagjai voltak, és emlékezzünk azokra, akik az elmúlt hét évtizedben a rájuk való emlékezést megtartották, erkölcsi kötelezettségként építették fel bennünk generációról generációra az emlékezés kötelességtudását – mondta el Pásztor István tegnap Szabadkán, a Kosztolányi Dezső Színházban megtartott irodalmi-zenés alkalmi műsor előtt.
Áder János az emlékműsor előtti beszédében kiemelte, a vajdasági magyar közösség régóta várta ezt a napot, és köszönetet mondott azoknak, akik sokat tettek azért, hogy minderre a mai napon sor kerülhessen.
– Biztos, hogy minden kiemelés önkényes, de hadd emeljem ki három személy nevét azok közül, akik fontos szerepet játszottak abban, hogy idáig eljutottunk. Matuska Márton kezdte el ezt a kérdést feltárni, és sokat tett azért, hogy ez a kérdés ne vesszen el a múlt homályában. Teleki Júlia szintén állhatatosan dolgozott azért, hogy az emlékezéshez emléket is állítsanak, Pásztor Istvánnal pedig már akkor beszéltünk erről a kérdésről amikor a legelső elnöki találkozóra készültünk. Reméljük, hogy tényleg sikerült lezárni ezt a fejezetet, a történelemnek ezt a hetven éve nyitva álló fejezetét, és reméljük, hogy az emlékmű háborítatlan marad, és újra és újra lehetőséget kínál arra, hogy leróhassák kegyeletüket és emlékezhessenek mindazok, akik szeretnék ezt megtenni – hallottuk a köztársasági elnöktől.
Virág Árpád
forrás: Magyar Szó
Ezzel a mottóval rajtolt az idei, ún. Torontálvásárhelyi Májusi Napok rendezvénysorozat, amelyet zsinórban immáron harmadik esztendeje tartanak meg május tizenkettedike környékén Torontálvásárhelyen. Mint ismeretes, az ötletet a helyben szolgáló Gyenge református házaspár „hozta”. Tiszteletére annak az 1799. május 12-én bejegyzett eseménynek, amikor az 1794 és 1799 között idetelepült 1189 összlélekszámú 214 helvét hitvallású család Tar János tiszteletes urat választotta szellemi vezetőjévé. Az Úr gondviselése alatt Tar tiszteletes úr emelte magasba elsőként a Bibliát e tájon, építve szorgos lelkiismeretességgel maga körül a gyülekezetet. A Teremtőnek hála, kétszáztizennégy év múltán és megannyi megpróbáltatás után is él nemzet e hazán! Olykor zúgolódva és egymással békétlenkedve, de többnyire külcsínileg és lelkileg is serényen építkezve. Egymás hite és felebaráti szeretete által. Ugyanakkor „külhoni” testvéreket is gyűjtve maguk köré, azok regionális és önkormányzati hovatartozásától függetlenül. Így történhetett meg, hogy a vasárnap délelőtti istentiszteleten fizikailag ezúttal is jelen volt a nagyatádi, hódmezővásárhelyi és a lupéni (testvér)gyülekezetek delegációja, illetve az erdélyi Erdőszentgyörgy és a somogy megyei Balatonszabadi polgári küldöttsége. Együtt ünnepelve a helybéli civilekkel, továbbá a házigazda szerepét vállaló debellácsi református egyházközség, a helyi közösség és az antalfalvi község előljáróival.
A három napba sűrített májusi események péntek esti nyitányát a helyi Pipacs Nőegylet szervezésében rendezett, vacsorával egybekapcsolt zenés mulatság képezte a József Attila Művelődési Otthonban. Ők a hódmezővásárhelyi Csúcsi Olvasókör tagjait látták vendégül. A szombatra időzített, sorrendben XXIII. Debelyacsai Karnevált a helyi Moša Pijade Elemi Iskola pedagógusai koordinálták, míg a tizennegyedik életévébe lépő, ugyancsak hagyományosnak tekinthető, továbbá kultúrműsorral egybekötött, közel félszáz résztvevőt megmozgató pörköltfőzőverseny fővédnökségét a falu helyi közössége vállalta. Afféle „belső elcsendesedésre” készülődve szombaton egy lazább hangvitelű társalgásra is sor került az egyházközség Gyülekezeti Otthonában. A némaságukban is ékesen szóló fotókkal alátámasztva – röpke három esztendő alatt megannyi nagyatádi, torontálvásárhelyi és lupéni egyháztag sorsa fonódott egybe!
Az ünnepi istentisztelet Ígéjének hírdetését ft. Halász Béla, a Szerbiai Református Keresztyén Egyház püspöke vállalta. Sajátosan egymás mellé állítva a rómaiakhoz írt apostoli levél sorait ( Róm 8,28 ) és a szeretet himnuszaként is ismert, a korinthusiakhoz íródott első levél ( Kor.13. ) üzenetét. Feddő kérdést szegezve minden egybegyűlthöz és távollevőhöz egyaránt: hogyan mondhatjuk azt, hogy szeretjük az Istent, akit NEM lát(t)unk, ha nem szeretjük, sőt helyenként gyűlöljük és megvetjük azt a felebarátunkat, aki olykor csupán karnyújtásnyira van tőlünk?! Intelmeibe foglalva a püspök úr hangsúlyozta, hogy a felbukkanó gondjainkat, és súrlódásainkat szeretettel, Jézus Krisztus példáján keresztül kell(ene) tisztáznunk. Továbbá arra is kitért, hogy a gyülekezet erejét messzemenően nem annak számbeli nagysága határozza meg, hanem annak biblikussága. Mert miképpen a múltban sem voltak, a jelenben sincsenek és a jövőben sem lesznek véletlenek: megmaradásunk és fennmaradásunk kizárólag Jézus tanításaira építkezve maradhat fenn!
Az úrvacsorai jegyek kiszolgáltatását követően, ahol ún. ágendás lelkészként nt. Gyenge Károly szolgált, a hálaadás szavai és a Nemzeti ima akkordjai csendültek fel. A szólani óhajtó vendégek számára fenntartott intermezzoban Réti Árpád nagyatádi gondnok, illetve Csáki Zsolt, a Hódmezővásárhelyen bejegyzett Dél-Alföldi Hagyományőrző Kossuth Társaság elnöke hozott alkalmi köszöntőt / gondolatot. Az elbocsájtó áldást követően az egybegyűltek a templomkertben felállított ún.hidasi és nagyatádi kopjafát körülállva hallgatták meg a Tóth Zsolt kántor úr vezetésével fellépő Dalárda szolgálatát, majd adóztak néma főhajtással a koszorúzási pillanatok idején.
Mint egykoron, az örökérvényűnek tetsző üzenet ( „Őseidnek szent hitéhez, nemzetednek gyökeréhez, testvér, ne légy hűtlen soha!” ) megfogalmazása idején.
Martinek Imre ( Hét Nap )
A Négyfalusi Református Egyházközség ünnepi hálaadó istentiszteletre hívta meg testvérgyülekezeteit – közöttük a pacséri gyülekezetet is. Együtt adtunk hálát a Négyfalusi gyülekezet 125 éves múltjáért, valamint a felújított templomukért.
16 éve már, hogy a a pacséri gyülekezet négyfalusi gyülekezettel felvette a testvér-gyülekezeti kapcsolatot. A Kisújszállási Református Egyházközség volt az „összekötő kapocs” – hiszen ők már évek óta tartották a kapcsolatot. Náluk – Kisújszálláson volt egy ünnepség, ahol együtt voltunk s akkor jött a javaslat, hogy bővüljön ez az ismeretség.
A nagy távolság miatt ritkán szoktunk találkozni, de mégis megértjük egymást, mert hasonlóak a nehézségeink. Többen tartják a kapcsolatot egymással – s imádságban is hordozzuk egymást.
Az ünnepi istentiszteleten Szilágyi Gábor kisújszállási lelkipásztor hirdette Isten igéjének üzenetét, melyben hangsúlyozta, hogy mennyire fontos, hogy Isten szava – szent igéje legyen útmutatónk. Ez vezette és erősítette elődeinkben is a hitet, a reményt, s tanította őket szeretni Istent és egymást is. Ez által szól a mi Urunk ma is minden emberhez.
Az ünnepi köszöntések után emléktábla és ének-tábla avatásra került sor. Ezt követően szeretet-vendégség keretében nyílt lehetőség a kötetlen beszélgetésekre, ismerkedésekre.
A következő nap megtekinthettük a környék nevezetességeit. Ellátogattunk Kézdivásárhelyre, ahol megtekintettük a város központját, s nevezetességeit. Ez a hely az 1848-49-es szabadságharc idején a székelyek védelmi központja volt. Itt öntötte ágyúit Gábor Áron, akinek a szobra a főtéren áll 1971 óta. Láthattuk Kratochwill Károly szobrát is, aki az első világháború végén az egyetlen szervezett katonai székely ellenállást szervezte meg az előrenyomuló román haderővel szemben, akik magukat „rend-fenntartóknak”tartották.
Ezt követően utunk Nyerges-tetőre vezetett, mely leginkább az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc egyik utolsó székelyföldi színhelyeként ismert. Itt látható emlékmű, melyet 1990. óta minden évben március 15-én megkoszorúznak. De az emlékművel átellenben, az erdő szélén elhelyezkedő területre, tömegsírba hantolták el az ütközet áldozatait, akiknek emlékét többek között sok kisebb-nagyobb fa- és vaskereszt, valamint számtalan kopjafa őrzi.
A nap végére, mielőtt újra visszatértünk volna Négyfaluba – ahol ismét a együtt lehettünk a gyülekezet presbitériumával – megtekinthettük Brassót esti kivilágításban. Megköszöntük Márk László Gyula lelkipásztornak s az egész gyülekezetnek a szeretet-teljes fogadást. Szép emlékként, szívünkben-lelkünkben gazdagodva, hálával a gyülekezeti tagok vendég-szeretetéért - tértünk haza otthonainkba.
Hazafelé, egy kis kitérőt tettünk és egy rövid látogatás erejéig Vajda-Hunyad várát is megtekintettük, ugyanis sok pacséri kiránduló még nem volt ebben a nevezetes várban. Isten áldjon és őrizzen továbbra is mindannyiónkat!
Csányi Erzsébet
lelkipásztor
- helyszínelés a nagyvilágban szétszóródott hertelendyfalviak II.találkozójáról -
A bukovinai székelység református felekezetű ágazata 1883-ban települt le Hertelendyfalván, sorsközösséget vállalva a már korábban is ehelyt élő németekkel és szlovákokkal. Andrásfalvi „eresztés” volt ez, akik előljárói, élükön id.Thomka Károly lelkésszel Nagy Györgyhöz, a Monarchia akkori gátépítő kormánybiztosához folyamodtak közbenjárásért, eszközölje ki számukra Ferenc József császárnál a keleti magyarok „hazatelepítését”! Noha Thomka tiszteletes úr, a szabadságharcot végigharcoló rebellis magyar nem Bukovina szülötte volt, mégis apostola lesz az őt menekülésében befogadó, „mellesleg” igencsak hányódó magyarságnak. „A telepítés ügyében szorgoskodó pap szerepe oly nagynak tűnt hívei szemében, hogy sokan ma is a telepítő Thomkának nevezik.” – jegyezte fel 1999-ben Nagy Sívó Zoltán tanár úr a Bukovina, mit vétettem? című könyvében. A telepítő lelkészt fia, a partizán „felszabadítás” idejének zűrzavarában elveszejtett ifj.Thomka Károly, majd a szépemlékű Kocsis Antal tiszteletes úr követte a falu teplomának szószékén. Halász Béla tiszteletes úr, a számbelileg folytonosan morzsolódó, a tervezést és az építkezést szívós konoksággal mégis vállalni merő hërtelendy, illetve a dél-bánsági szórványmagyarság reformátusainak lelkipásztora, immáron negyed évszázada lépeget nyomdokaikban. Ő volt az úrvacsorára felkészítő csütörtöki istentisztelet prédikátora, de Móricz Árpád bácskossuthfalvi lelkész úr mellett ugyancsak esett szólása a néhai falu temetőjében megtartott, koszorúzással egybeszőtt megemlékezésen is. Szeptember havának utolsó péntekén. A nagyvilágban széjjelszóródott hertelendyfalviak ötéves intervallumra épített, sorrendben második nagytalálkozójának apropóján ( a megboldogult Kocsis lelkész úr családjának kérésére – a szerz.megj. ) Ömböli Zoltán, az anyaországi Hidas fafaragó mestere ezúttal özvegy Kocsis Antalné Sejpes Márta tiszteletes asszony sírjára faragott kopjafát.
A hozzátartozók imájában, továbbá a patinás múlt, a tágra zárt szemekkel kiutat kereső jelen és az Isten megtartó kegyelmében bizakodó jövő szellemi ötvözésében a gyülekezet is osztozott. Mert a bukovinai történet korántsem a fejfáknál fejeződik be!
Elvégre él az emlékezet, és tisztelettel adózott főhajtva előljáróinak emléke előtt ezúttal is az utókor. Dacára annak, hogy a beígért, tejjel és mézzel folyó al-dunai Kánaán földjén – akárcsak 129 évvel ezelőtti ideérkezésük idején!, még ma is több az üröm, mint a gondtalan öröm. A halottak, az élők és a születendők álmainak, neves és kevésbé ismert irodalmárok által papírra vetett sóhajait és intelmeit a találkozó társszervezőjeként jelentkező Tamási Áron Székely-Magyar Művelődési Egyesület műkedvelői tolmácsolták. Teret kértek önmaguknak a hétvégi református óvoda növendékei, táncval s szavalatval az ifjabb s idősb gyermëkëcskék, no meg az egyesület citerakíséretre hangolódó vegyeskara. Nemkülönben az erejének teljében bizonyítani kész zenekar, illetve annak frissdiplomás szólistája. Kellő hitelességet adván a művelődési székházuk névadójától, Tamási Árontól kölcsönzött és a székelyvarrottasok közé helyezett találkozói üzenetnek: „Az ember a szíve mélyén örökké odavaló, ahol született!”
A péntek esti báli mulatságot követő, afféle pihenőnapként is elképzelt szombat délelőttje bográcsversennyel rajtolt. Ügyeskedő gyermekkezek által délután végül a pántlikák is felkerültek az ún. kirváj-fára, amit aztán zeneszóval fűszerezett vidám hangulatban vettek vállukra a legények. Keresve számára felállítási helyet a – minő kontraszt!, Temető utcában telekkönyvezett, de élő kultúregyesület előtt. Majd jött a vasárnap. A szó legmélyebb értelmében vett ünnep, amelyen kivételesen Pancsova város déli iparzónájának EGYETLEN gyárkéménye sem füstölgött!!! Persze, egészen más okokból kifolyólag, mégis jólesett szabadabban lélegezni. Testvérek és barátok között dicsérni az Urat, aki nemcsak a száztíz évvel ezelőtti református gyülekezetnek adott elegendő hitet, erőt és elszántságot templomuk felépítéséhez, de a legújabb kor embereinek is! A meglévő templom teljes felújításához, annak betöltéséhez és a közösségért vállalt missziók zokszó nélküli teljesítéshez.
Az ünnepi istentisztelet igéjét dr.Csete-Szemesi István, a Szerbiai Református Keresztyén Egyház püspöke hírdette, az úrvacsoraosztás szolgálatát Orosz Attila bácskai és Marton Károly bánsági esperes urak vállalták. Természetesen, az alkalmi irodalmi és zenei betétek sem maradtak el. Felemelő érzés volt megtapasztalni, hogy a helybéliek és a hidasi vendégek mellett a jubileumi ünnepségen nemcsak a tömbnek számító bácsfeketehegyi, bácskossuthfalvi, pacséri, torontálvásárhelyi, magyarittabéi és maradéki református gyülekezet, de a fejértelepi, belgrádi, verseci, sőt a szabadkai felekezeti szórvány küldöttsége is tiszteletét tette. Továbbá Pancsova város egykori, a szponzorságtól sem ódzkodó, illetve a még bizonyítás előtt álló pillanatnyi vezetősége. Hozzájuk - a közösségükben megtartott délelőtti szolgálat után, a helyi szlovák evangélikus, baptista és katolikus lelkipásztorok is csatlakoztak. A Tamási Áron SzMME székházában folytatott kötetlen társalgásra, amelyhez a hívogató zenekari válogatásból a Rákóczi-induló sem maradhatott ki.
Mindezt azonban egy újabb koszorúzási pillanat előzte meg. A kimért tempóval épülgető református imaház udvarán lévő hidasi kopjafa tövében. Fehér lovon székely legény, jobbjában a ruvapálcával mutatta a követendő utat. A költői, majd lelkészi gondolatokba kapaszkodó hegedű- és klánéta jajdulás felé, amit bár teljességében csak az örök vándorlásra ítéltetett halandó értett meg, közömbös aligha maradt iránta bárki!
Martinek Imre
Rendhagyó ünnepi istentiszteletet tartottak június 10. -én a bácsfeketehegyi református templomban. Az utóbbi években már hagyománnyá vált, hogy június második hétvégéjén tartják a falunapi ünnepséget Bácsfeketehegyen. Az idei évben háromnapos rendezvénysorozat keretében gazdag és nagyon tartalmas művelődési műsort láthattak az érdeklődők. Első alkalommal iktatták be a szervezők a vasárnapi istentisztelet látogatását a rendezvénysorozat programjába. Ennek a kezdeményezésnek jó reménység szerint folytatása is lesz majd a jövőben.
Az ünnepi istentiszteleten Ft. Dr. Csete Szemesi István püspök olvasott igét és imádkozott, majd Nt. Orosz Attila bácskai esperes hirdette az igét a Lk 10, 38-42 versek alapján. Az igehirdető kiemelte a közismert Mária és Márta történetéből azt, hogy mintha a mai emberről szólna ez a történet. Az életünk egy nagy rohanás, állandó időhiánnyal küszködik a mai ember. Nagyon fontos, hogy a Mária példáját figyelmbe véve, legyen időnk az Isten előtti elcsendesedésre. Az istentisztelet rendszeres látogatása illetve annak elhanyagolása pedig nem idő, hanem kizárólag lelkiség kérdése.
Az igehirdetés után Kormos Irén helybeli versmondó szavalata következett, majd Török Emese második osztályos tanuló népdalokat énekelt. Az ünnepi istentiszteletet megtisztelte jelenlétével, Nikowitz Oszkár Magyarország belgrádi nagykövete és kedves felesége, valamint Szabó András, a testvérgyülekezet, Kunhegyes város polgármestere. A vendégek köszöntötték a gyülekezetet és rövid alkalmi beszédet mondtak. Az istentisztelet után a gyülekezeti teremben a presbitérium és a vendégek szerény szeretetvendégségen vettek részt.
A bácsfeketehegyi református templomban ünnepi istentisztelet keretében került sor 2011. június 19-én, szentháromság vasárnapján, Nt. Orosz Attila lelkipásztor esperesi beiktatására.
Az igét Nt. Marton Károly lelkipásztor, a bánáti egyházmegye esperese hirdette. Kiemelte azt a felelős feladatot amit a lelkészek végeznek párhuzamot vonva a tisztségviselőkkel akikre hatványozott felelősség hárul. Hatványozott és egyben sokkal nehezebb, mert a világban amelyben élünk - a látható bennünket körülvevő világban – érzékeljük, tapasztaljuk a hitetlenséget, a gyűlöletet, az irigykedést, az ellenségeskedést. Ebben és ilyen környezetekben kell a lelkészeknek helyt állni és bizonyitani úgy, hogy rendületlenül és állandóan hirdetik Isten nagy dolgait, a szeretetet, az igazságot, a megértést. Összegyűjteni, egybentartani az embereket, a családokat és a gyülekezeteket, mert e mellett létezik egy másik – láthatatlan, az Isten világa – a sokkal, de sokkal értékesebb, az örök világ.
" Nosza, áldjátok az Urat " idézi a Szentírást rámutatva a " nosza " szó jelentőségére, fontosságára mert az számunkra valójában figyelmeztetés, sürgetés hogy Isten áldásáért állandóan és szüntelenül könyörögjünk. Könyörögjünk és kérjük azt napról napra, percről percre. Nemcsak az ember mint egyén, de az Egyház is kerül, kerülhet időről időre nehéz helyzetbe. Ezt is el kell fogadnunk, mert ezzel is próbára tesz bennünket az Isten. És mi nem csüggedünk, nem kételkedünk, nem is bizonytalanodunk el, mert tudjuk, hogy a kiút, a megoldás benne csak őbenne, nála van.
Most is ilyen időket élünk. Nehéz, emberpróbáló időket. Az Úr választása most esett Orosz Attila testvérünkre, nem véletlenül. Nem, mert tudja, hogy ő a megfelelő, ő az a személy aki a reá bizott feladatot hibátlanul, habozás nélkül el fogja látni, úgy ahogyan Ő azt elképzeli és ahogy el is várja. Végezetül ehhez a munkához, ezekben a nehéz és néha érzékeny helyzetekben kívánt a bánáti esperes úr Nt. Orosz Attila espres úrnak kitartást, erőt, hitet és nagyon sok sikert.
Alkalmi beszédében Ft. Dr. Csete Szemesi István püspök úr üdvözölte és megkülönböztetett tisztelettel köszöntötte Mgr.Th. Dolinszky Árpád evangélikus püspök urat és feleségét Dolinszky Márta esperes asszonyt, Dr. Korhecz Tamás urat a MNT elnökét, Fremond Árpád urat a Szerbiai parlament képviselőjét, Dobai János urat a Tartományi Mezőgazdasági Titkárság titkárhelyettesét, Torda polgármesterét, Csóré Róbert urat Kihegyes polgármesterét, Pál Károly urat a Kishegyesi Képviselő Testület elnökét, Bojtos Béla urat a Bácsfeketehegyi Helyi Közösség Tanácsának elnökét, Dudás Károly urat a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnökét, Dr. Szöllősy Vágó László urat a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség főtitkárát, Ft. Brasnyó Ferenc urat, kishegyesi plébánost, Msgr. Bogdán József urat pap-költőt, tordai plébánost, Ft. Fuderer László urat, az óbecsei belvárosi plébánia plébánosát, Jovan Kezan urat szeghegyi pravoszláv lelkészt a Szerb Pravoszláv Egyház képviselőjét, Dr. Kerekes József urat a Vajdasági Református Értelmiségi Fórum elnökét, Szabó Károly urat a Keresztény Értelémiségi Kör elnökét, Hartman Oszkár urat a Német Egyesület részéről, Dr. Celler Tibor urat orvos-irót, a Szent György Lovagrend képviselőit, a média jelenlevő képviselőit, Országos Egyházunk vezetőségét és lelkipásztorait, a más gyülekezetekből és szórványgyülekezetekből érkezett testtvéreinket valamint a helybeli gyülekezeti tagokat.
Az üdvözletek után a Püspök úr méltatta Nt. Orosz Attila lelkipásztor eddigi munkáját, a hét szórvány gyülekezetben kifejtett pásztorolását, az iskolában végzett lelkiismeretes hitoktatását. E mellett Isten most, ahogy fogalmazott, még fontosabb és felelősségteljesebb munkával bízta meg amit csupán emberi erővel teljesíteni nem lehetne csak a Szentlélek segítségével és azt kívánta, hogy ez az erő és az áldás kísérje végig életét és a szolgálatát.
Ezt követte Nt. Orosz Attila lelkipásztor eskütétele a jelenlevők és Dr. Csete Szemesi István püspök úr előtt, aki az esküszöveg ünnepélyes elmondása után kinyilvánitotta a lelkipásztor espresi tisztségét és egyben meg is áldotta őt.
Székfoglaló beszédében az esperes úrnak Pál apostol a Korinthusbeliekhez írt második levél 4. részének a 7-10 versei szolgáltak alapul:
" Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való. Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk; Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak életete is látható legyen a mi testünkben."
Kihangsúlyozta azok örök érvényességét, időszerűségét hisz nem csak Pál volt szolgálatban hanem mi is abban vagyunk most, függetlenül az időtől, az elmúlt évszázadoktól és az ige segitségével megtudjuk mit is jelent ez, hogyan kell eljárnunk, mert a szolgálat nem csak a sikerekből hanem a megpróbáltatásokból, az elbizonytalanságokból, az elhanyatlásokból is áll. Nekünk ilyen helyzetekben is végeznünk kell a reánk bizott feladatot, helyt kell állnunk, példát kell mutatnunk, mert Isten a nyomorúságunkban sem hagy magunkra. Velünk van akkor is, mindig velünk és ahogy az írás is üzeni – üldöztetünk, de el nem hagyatunk. Természetesen nekünk is tenni kell valamit, nem csak puszta szemlélői kell hogy legyünk az eseményeknek, a körülöttünk történteknek hanem engednük kell, akarnunk kell, igényelnünk kell, hogy Ő formáljon és vezessen bennünket.
Kifejtette mit is jelent számára az esperesi hivatás majd röviden vázolta miért Bácsfeketehegyen került sor esperesi beiktatására és miért a fenti igét választotta alapul. Bácsfeketehegyen keresztelték meg az esperes urat 1970. augusztus 23-án, 1983. május 15-én itt konfirmált, majd 2002. október 5-én a templom 200 éves jubileumi ünnepségén itt szentelték lelkipásztorrá, az igét meg azért, mert annak idején, Ötvös József esperes úr, a marosvásárhelyi vártemplom lelkipásztora ezeket az igéket helyezte a szívére.
Meghatódva, érzékeny hangnemben mondott köszönetet mindenért, minden jóakaró jelenlevőnek és azoknak is akik lélekben vele vannak, de valami okból nem tudtak eljönni.
A világi és egyházi méltóságok, tisztségviselők őszinte, meleghangú köszöntése után a templomi ünnepség a XC. zsoltár eléneklésével fejeződött be majd az esperes úr a meghívottakat a helyi művelődési otthonban látta vendégül.
-ma-
Jelentős jubileum, nagyon fontos dátum, olyan melyet feledni nem lehet, nem szabad. Nándorfehérvárnál, a mai Belgrádnál, a törökök feletti győzelem 555-ik évfordulójára emlékezünk, arra az eseményre amely az akkori keresztény világ és egész Európa további jővőjére is meghatárzozó volt. Ezt teszi az útókor tisztelettel, alázattal és főhajtással a hősők emléke előtt, rájuk emlékezvén ezekkel a sorokkal is:
A török szultán II Mohamed a görög területek behódoltatása után a Balkán még keresztény kézen maradt területei ellen fordult. A veszély így Magyaroszágot közvetlenül, a nyugati államokat meg közvetve fenyegette. A magyarok 1456. április elején értesültek arról, hogy a szultán Nándorfehérvár ostromára készül és, hogy portyázói már a Duna menti terülteket nyugtalanítják. V. László király elrendelte az általános nemesi felkelést és segélykérő leveleit is szétküldte szerte Európába. A védelem ügyének azonban egyik eljárásával sem használt sokat. Ismerve a nemesség hozzáállását általában a háborúhoz, most sem lehetett csodára számítani, de Európa koronás uraitól sem lehetett sokat remélni. Hunyadi tőle telhetően készült az összecsapásra. Megerősítette a védővonalat, felemelte a várak helyőrségének létszámát. A fenyegetett Nándorfehérvárba mindegy ötezer főnyi zsoldos sereget küldött, a vár főparncsnokságát pedig sógorára Szilágyi Mihályra bízta. Növelte mozgó haderejének számát is amely rövidesen tízezerre növekedett. A külföldi, de a belföldi segítség is elmaradt. Habár az új pápa, a spanyol származású III. Calixtus megválasztása után megesküdött, hogy a törököt kiűzi Európából és intenzív keresztes háború propagálásba kezdett, a keresztesek toborzása nagyon lassan haladt. A ferences Kapisztrán Jánosnak a toborzásban segítségére voltak az olasz és magyar ferencesek akik Baranya, Bács, Bodrog és Csanád megyékből tömegesen csatlakoztak a haza védelmére. A Délvidéken azért volt nagyobb foganatja Kaprisztán prédikációinak, mert itt az emberek nemcsak a keresztény vallásért, de saját családjukért, falujukért, vagyonukért is vállalták a harcot. Kapisztrán hívására július közepén mintegy tizennyolcezer keresztes gyűlt össze.
Közben a törökök sem tétlenkedtek. A szultáni seregek nyár elején megindultak Szerbia ellen, elfoglalták az ezüstbányáiról híres Osztovicát, hogy innen a despota székhelye, Szendrő, majd Nándorfehérvár ellen forduljanak. A vár ostroma július 4-én kezdődött meg. A török haderő a Duna és a Száva közötti síkságot elözönölve, a szárazföld felől hatalmas hurokba fogta a várat míg a szultáni flotta a Száva torkolatával szemben fekvő szigetek mellett lehorgonyozva a víz felől tette megközelíthetetlenné. A török haderő hetvenezertől - százezer főt számlált, mert a végső cél Magyarország meghódítása volt. Ehhez viszonyítva a másik oldalon maroknyi sereg állt velük szemben. Az ostromlott vár alá Hunyadi tízezer jól kiképzett, harcedzett katonával érkezett, de a zárlat miatt oda nem tudott bejutni. Azonnal a dunai hajózásban használatos dereglyéget, vagy egy kétszázat, átalakítatta hadihajókká amelyek hátulról úsztak rá a török hajókra. A mozgékony kis hajócskák körülvették a török gályákat, elválasztották őket egymástól, hogy a folyón tartott kemény küzdelemben három gályát elsüllyeszennek, négyet foglyul ejtsenek, a többiek meg sietve elmenekültek. A hajózár megszüntével jutott be Hunyadi katonáival a várba. Az általános támadást július 21-én rendelte el a szultán amikor napnyugtakor a török tábor megindult a vár felé. A küzdelem reggelig tartott. Még háromszor indítottak rohamot a törökök a vár ellen, de mind a háromszor sikertelenül. Mind a két oldalon nagy volt a veszteség. A hős várvédők közül külön kiemelkedik Dugovics Titus hőstette aki élete árán akadályozta meg a török zászló kitűzését a várfalakra. A török sereg 1456. júlis 22-i megfutamodásával ért végett Nándorfehérvár ostroma és mintegy fél évszázadon át arra emlékeztette őket, hogy Magyarország nem könnyű préda, megtámadásától jó lesz óvakodni. Annyi harc után, dicsősége teljében nem sokkal a győzelem után agusztus 11-én Hunyadi a táborban pusztitó pestis áldozata lett.
"Hunyadi János erdélyi vajda nem származott nagy nemzetségből, de nagy volt lelkében, bölcs volt tanácsában. Albert király halála után őt tartották egyetlennek aki megmentheti Magyarországot a törökök pusztításaitól...Ő tanította meg a magyarokat, hogyan lehet arcvonalban megtörni és legyőzni a törököket. Az ő műve volt, hogy Szerbország jó részét visszavették Murádtól, a törökök szultánjától" - adta meg életpályájának rövid, de szakavatott értékelésést a kortárs, Aeneas Silius.
Azóta a déli harangszó is ezeknek a hősőknek emlékét hírdeti, napról napra emlékeztetve bennünket a török feletti fényes diadalra, a nándorfehérvári diadalra.
A mai napon július 22-én a kalemegdani várban felállított emlékhelynél rövid alkalmi beszédek elmondása után együtt koszorúztak Magyarország nagykövetségének és Belgrád város képviselői Varga Haszonits Zoltán ügyvivő helyettes, Ritecz Miklós főkonzul és Zoran Alimpić a városi képviselő testület elnökhelyettese. Egyházunkat az ünnepségen Nt.Halász Béla, lelkipásztor képviselte.
Irodalom: Teke Zsuzsa, Hunyadi János és kora, Gondolat kiadó1980